Szegő Judit: A nárcisz dala

Hajladozom lenge szélben,
szelíd tavaszban ékesen.
Ember voltam egyszer én is...
Jer, hajolj hozzám, édesem!

Sárga bimbóm női arc volt.
Tán bájos inkább, és nem szép.
Volt egy férfi, kinek mégis
a minden lettem, eszménykép.

Hosszú évek nehéz terhe
kőarcunkra ráncot töltött.
Sorsunk, közben, bús koboldként
nyugalmunkra nyelvet öltött.

Köddé foszlott valóságom
kiskertemben lágy illat lett.
Tündérkezem színeket fest.
Testem hajlongó virágtest.

Férfikönnye nem szomorít.

Hangja hozzám már el nem ér.
Virág vagyok emberbőrben,
ki bimbótól tavaszt remél.

Egy reggel nem ébredt többé.
Virágszirmom takarta őt.
Védtem, zöld levél-körömmel
űztem minden közeledőt.

Hajladozom lenge szélben,

szelíd tavaszban ékesen.
Ember voltam egyszer én is...
Jer, hajolj hozzám, édesem!