2016. október 31., hétfő

Rezső Stábel: Szomorú őszi napsugár

Olyan lágyan süt ma a Nap, fénylik.
Ing alá kúszik szunnyadó lángja.
Végig simogat testet, áramlik.
Ahogyan a szív, a vért pumpálja.

Begombolkozunk hideg napokon.
Elrejtve mindent a nagykabátban.
Ködcsepp kúszik, sok ráncolt homlokon,
majd belevész az utca zajába.

Elrohanunk egymás mellett, vakon.
Sok szemet félig, vassapka takar.
Egykor egymást fogó kezek, rabok,
nincs ki igaz, szeretetet akar.

Szökik a napfény, hideg ruhából.
Nem talált ágyat, helyet pihenni.
Szomorú lett, nem kér e világból..
Pedig szerelmet, fényt jött hirdetni.

2 megjegyzés:

  1. Sokszor túlzásba visszük, hogy csak a magunk bajával foglalkozunk - pedig mennyivel könnyebb lehetne, ha a szív nyitni tudna és a kéz felemelne - eltörpülne sokszor a saját fájdalmunk, bármerre nézzük találunk rászorulókat, akár csak egy jó szó erejéig vagy időnkből feláldozva mások megsegítéséért tenni néhány lépést-szép vers!
    itt jártam: Csillogo

    VálaszTörlés
  2. Sok versed olvastam már, ezt eddig nem láttam. Gyönyörű! Évi

    VálaszTörlés