Schifter Attila: Ágtörések

Én emlékszem, mikor még
testvérnek szólítottuk egymást.
Vadsóskát rágcsálva feküdtünk
frissen kaszált fűben,
bámulva az égi nyáj lassú vonulását
’s már büszkék voltunk rá;
ember járt az űrben.

Nem felejtem a közös Karácsonyokat,
a szobában is égbeérő, csillogó fenyőket,
várakozás izgalmába ölelt áhítatot,
a konyhában sürgölődő, kibomlott hajú nőket.
’S ahogy vágytuk, nagyon vágytuk:
a titkok előttünk ajtókat nyissanak
a csodálatosnak hitt felnőttvilágra,
míg a gúnárkergetéstől volt hangos
az erdészház lankás udvara
és mi csak nevettünk, ha szidást kaptunk
egy letört málnaágra.

Ma már tudom, az a felhő a "cumulonimbus":
ha látom, akár rossz időt is várhatok.
Mára a felhőtlen gyermekkor
vattapuha ködökbe halkult,
ahogyan suttogó imákká érnek
az elfásult sóhajok.

Akkor is különböztünk már;
egymásnak ezt hiába is tagadnánk.
Azóta a két testvér külön utakon jár.
Ha találkoznánk, lehet, idegenként fogadnál.
Mi tette ezt velünk? Nem kutatom.
Talán, nem figyeltünk eléggé
egy szeretetből elárult titoknál...
de az ágtördelésre már nem nevetnénk, tudom

sem a málnabokroknál, sem a családfánknál.

S.A., 2012. január 01.