Szentkereszti Andrea: Álmon túl

gyűlik a csontban névtelen méreg,

vágyakból megfont tűnő idő.

hiába kérlek, nem ad meg az élet,
a csodákat mindig elkerülő.

nélküled volt úgy, azt hittem élek,
álmom elérem, ha úgy akarom.

álmot ha láttam, hiába vártam,
ébredés jött csak, illúzió.

hangtalan reggel, csalódva ment el,
a valóság érzem, nem nekem való.

aztán a vágyat magamba zártam,
jön-e még egyszer, nem tudhatom.

mit érzel kérdés, mennyi az érzés,
gyúl-e a vágyad, ha én álmodom?

kúsznak a csontba szívtelen mérgek,
színlelt remények, nem álmodom.

csendedbe zárva, benne a mába,
azt hiszem élek, még valahol.

dobban a szív még, elmúló nyárba,
halkul a hangja, nem zakatol.

álmokon túlra, toppanunk újra,

fázunk a csendben, és nem álmodunk.